A Cserehát nem az a hely, ahová önként terveztem elmenni, ha nem vinne arra a Kéktúra minden valószínűség szerint évtizedekig elkerülném és legfeljebb csak véletlenül tévednék arra, nem túrázási célzattal. Az azért megállapítható, hogy ezt a dimbes-dombos vidéket is jó volt megtapasztalni, bár továbbra sem került fel a toplistám legelejére, de jó kis hétvége volt.
A Csereháti szakaszt hosszan méregettük, emésztgettük, hirtelen megnőttek a számok, hogyan is lehetne beosztani főleg, hogy Boldogkőváralja nem a világ közepe, a vasútállomása a községtől eleve 2 km-re van, ezt kétszer megtenni nem nagyon akartuk, meg valahogy elsőre a “csak dombok” nem is képeztek olyan vonzó erőt.
Országos Kéktúra 25. szakasz naprakész paraméterei:
Abban biztosak voltunk, hogy szakítanunk kell az egy hétvége egy szakasz elvvel és rá kell szánni még egy napot. Mikor még úgy tudtuk, hogy a szakasz 62,7 km (régi kalauz szerint), akkor is úgy terveztük, hogy az 1. nap a lejutásé Boldogkőváraljára majd az állomásról még behúzunk úgy 10 km-t Encsig. Innen indulunk tovább az első teljes egyébként 2. nap Irotáig, a 3. napra pedig egy kicsit rövidebb szakasz jutott (volna) Bódvaszilasig. Azonban útvonalban két alkalommal is történt változtatás, így rögtön a harmadik napi szakasz lett végül a hosszabb. Jó döntésnek bizonyult, hogy nem kellett vonathoz sietni az utolsó nap, megaludtunk Boldogkőváralján, másnap még – ha már ott voltunk – megnéztük a Rákóczi-barlangot és a MagtArt kiállítását is. Ezt a beosztást az is indokolja, hogy mindössze napi egyetlen olyan lehetőség van, amivel Budapest-Boldogkőváralja távot vonattal ésszerű időn belül (kb. 3 és 3/4 óra) és nem 8-10 óra alatt 5 átszállással lehet megtenni, ezzel koradélután értünk Boldogkőváraljára és a szemerkélő esőben indultunk neki Encs felé. Nem sokkal Alsócéce után van egy eltéveszthető kereszteződés, ennek következtében egységnyi időt eltöltöttünk a Hernád mentén a szántóföldken (upsz…), de még Gibárt előtt sikerült visszacsatlakozni, a Hernádot követve nagyot nem tévedhettünk, csak a magunk helyzetét nehezítettük meg a haladásban.
Encs utáni településen Forrón szálltunk meg, a szállás szerintem felejthető volt. Másnap reggel nekivágtunk a domboknak. Abaújdevecser és Fancsal között szintén sikerült találnunk egy eltévesztehtő kereszteződést, ugyanis a legelésző tehenek mellől valahol fel kell kanyarodni a domboldalra, mi pedig követtük egy darabig még a domináns autónyomos utat, de könnyen gyorsan rá lehet jönni a helyes irányra. Irotáig az út sok fel-le után viszonylag eseménytelen volt. Két helyen nem sikerült pecsételnünk, Baktakéken a vendéglétóipari egységben, Felsővadászon pedig két helyen, ahol beérünk a faluba a vegyesboltban, illetve a Rákóczi kastély mellett elhaladva egy n.dohányboltban is van bélyezgő. Normál vasárnapokon esélyes, hogy mindkét településen találunk nyitva bélyegzőhelyet, mi húsvét vasárnap voltunk, így maradt a fénykép, mint bizonyíték. Irotán egyszerű mondhatni gimis osztálykirándulásos emlékeket idéző szállásunk volt. Viszont a száláshely udvara nagyon klassz, melegebb időben lehet sütögetni, társasggal is jó. A helyiek igen egyszerű, de kedves emberek, a túratársaink kérésére nekik ebédet, reggelit is készítettek a szálláson felül, nyilván egységnyi pénzügyi ellenszolgáltatás fejében.
Másnap az első állomás Rakacaszend, itt a Kék mentén haladva, a főútvonal keresztezése után, a balra párhuzamos utcában (mint amin a Kék halad) egy néninél van a bélyegző, illetve nem sokkal tovább a vegyesbolnál, még akkor is ha zárva van a rácson be lehet nyúlni és így hozzáférni. Rakacaszend és Bódvarákó között az addigi dombocskás jelleg határozottan megváltozott, a környezet jelezte, hogy közelítünk az Aggteleki karszthoz a vicces nevű Szalonnai-hegységen át. Egy idő után már bizonyossá vált, amit csak sejtettünk, újabb útvonalváltoztatás következik, méghozzá a Kéktúra útvonalát elvezették a Martonyi kolostorrom felé, ami nem kis kitérőt (legalább másfél óra) és jónéhány méter szintemelkedést és ereszkedést jelentett. Egészen addig nagyon jól haladtunk, dédelgetett tervem volt a Rákóczi-barlang utolsó tárlatvezetésére odaérni, de ez kerülő miatt gyorsan szertefoszlott.
A másik változtatás, ez már Bódvarákó és Bódvaszilas között, hogy míg korábban a két falut összekötő aszfaltúton lehetett eljutni, most az útvonal elkanyarodik a Rákóczi-barlang felé, ott halad el előtte és a régi vonatsínek mellett-között vezető turistaúton jutunk el Bódvaszilasra. Ehhez az útvonalhoz kell egy picike bátorság, ugyanis a Bódva és mellékágai felett többször kell vasúti hídon átkelni, ahol csak az eredeti sínpár áll rendelkezésre és az ahhoz kapcsolódó szerkezet, mindenhol viszonylag széles, de aki nagyon-nagyon félős kerüljön az eredeti útvonalon.
Bódvaszilason nagyon jó szállásunk volt a helyi tájházban, a házigazda végigmutogatta a házban található helytörténeti kiállítást is, látszik, hogy sok időt energiát fektettek bele, ahogy a ház eredeti állapotúra történő rekonstruálására is.
