Königsjodler – a via ferrata-k koronázott királya

Egy nap, 15 óra túra, több mint 1500 m szintemelkedés fel és ugyanennyi le. Nem nőknek való vidék? Dehogynem! Vannak itt csipkék, tornyok, opcionálisan hosszú lépések is…kell ennél több? Ausztria egyik legszebb via ferratája igazi fizikális és mentális kihívás.

Tériszonyosoknak nem ajánlott, egyebekben is csak erős idegzetűeknek. Volt már alkalmam és tapasztalatom a magas hegyekhez és tudtam a több órás gyaloglás sem okoz gondot, mégis ez egy kicsit más, olyan dologra készültem, amire eddig sohasem. Nem nagy ügy és nyilván sokan maguk mögött tudták már ezt az utat így vagy úgy, sokan pedig eleve megijednek tőle. Én azóta, hogy először megláttam, beleszerettem, meg akartam tapasztalni, és ettől az sem riasztott el, hogy az egyetlen hely, ahol alhatok/megpihenhetek 2900 m felett van, nincs vezetékes víz vagy az alvóhelyiségben fűtés. (Többnyire az urilány-túrához vagyok szokva…kis kényelmes szállásról indulás és a nap végén oda visszaérkezés :)).

„A Jodler”

A  Königsjodler egy via ferrata (vagy osztrál nevén Klettersteig) útvonal, azaz egy drótkötélhez biztosítva magunkat haladhatunk a kitettebb, vagy sziklás részeken. Maga a drótos út hossza 1700 m, ami az egyik leghosszabb ilyen útvonal Európában. Ausztriában, Salzburgtól nem messze található, kb. 500 km-t kell autózni érte, meg nyilván ugyanennyit vissza is. A leginkább technikásabb részein D nehézségű, de az útvonal többségén A-C nehézségű részekkel találkozunk. Az útvonal végén van lehetőségünk 2941 m-en egy menedékházban, a Matrashausban megaludni. A ferrata július-szeptember időszakban látogatható az átlagemberek számára, ezt követően behavazódik, ami egyrészt megnehezíti a tájékozódást (a beszállóig és a kiszálló után a turistaút jelzése a földön lévő kövekre van festve), másrészt a drót sem látszik ki a hó alól (amellett, hogy nem biztos, hogy a hó alatt valódi szikla van), de mint látható a vannak igen bátor honfitársak, idén májosban egy magyar járt először itt 🙂

A túra jellemzői

• nehézségi fok: nehéz (komoly állóképeséget követel az egy nap alett történő teljesítése, a Matrashausban alvással egy két napos közepes nehézségű túrát kapunk)
• időtartam: hosszú kb. 15 óra
• szintemelkedés: 1500 m (a legalacsonyabb pont 1342 m, a legmadasabb 2875 m, ha a Matrashaust is érintjük 2915 m)

A túra útvonala:

1. Erichhütte Parkplatz (1342 m) – Königsjodler via ferrata beszálló (2310 m) magashegyi túra, kb. 2:30
2. Königsjodler via ferrata (2310 m – 2875 m) 5:15
3. Lejövetel a Birgkar-on magashegyi túra a Hochkönig autóútig 6:30, innen az autóút mellett még néhány km-t meg kell tenni vissza az Erichhütte parkolójához (enyhén emelkedve)

Összesen kb. 15 óra túrázás nem teljesítménytúrázós tempóban.

(Csak csendben-halkan jegyzem meg, hogy a topo a teljesítési időket az alábbiak szerint tünteti fel: 2:15 – 5:30 – 3:15. Az első kettő még reálisnak mondható, de, hogy a lefelé utat milyen hegyimenőhöz igazították, vagy azt gurulva mérték, azt nem tudom…)

Mühlbach és Dienten települések között 1342 m tengerszint feletti magasságban található az Erichhütte parkolója a túra kiindulópontja. Aki kényelmesen szereti még este felgyalogolhat egy kb. 25 perces sétával az Erichhüttéhez megaludni egy kellemeset ágyban.

Reggel 6 órakor kelés, reggeli kávé, hátizsákpakolás, 7-kor indulás. Nem hinném, hogy újat mondok azzal, egy nőnek több cucca van és kész. Azt persze tudtam, hogy itt minden gramm számít és minimalizálni kell a felesleges tételek listáját. Kezdve az egész az ennivalóval. Míg normál túrán kis szendvics és gyümölcs is a hátizsák részét képezi, na ez az ami itt a kocsiban maradt. A szempont a minél kisebb, minél könnyebb és minél több energiát adó táplálék volt, így táblás csoki és olajos magvak-aszalt gyümölcsök jöttek velünk a hegyre. A ruházat ennél bonyolultabb feladatnak bizonyult, főleg annak tükrében, hogy úgy indultunk neki (legalábbis én), hogy csak másnap érünk vissza az autóig, emellett nehéz volt megjósolni mire (egészen pontosan hány rétegre) van az embernek igénye úgy 2900 m-es magasságban. A funkcionalitás jegyében csak olyan dolgot vittem magammal, amit az öltözékem alá tudtam venni (sielős termo garbó és téli futós nadrág), így vagy váltóruhaként, vagy ha úgy hozza a szükség plusz egy rétegként is funkcionál. A 2 liter vízzel és a via ferrata szettel így is ijesztő volt megemelni a hátizsákom, nem szoktam hozzá ehhez a súlyhoz tartósan a hátamon.

Amint ezen túllendültem, a „bemelegítés” mintegy 2 és fél óra túra a via ferrata beszállójáig 2310 méteren. Ezen a röpke kis szakaszon olyan 1000 méternyit emelkedünk majdnem helyből. Úgy gondoltam én itt elfáradtam. Nem ez az első alkalom, hogy ekkora szintemelkedést kell leküzdenem, de így reggel majdnem éhgyomorra kicsit megfektetett. A beszálló előtt meg is pihentünk egy félórácskára, utána már kevésbé remegett a lábam. Kósza gondolatként keringett bennem, ha már most kivagyok, mi lesz a nap végére? Mentsvárnak ott volt a Matrashaus, úgy gondoltam odáig mindenképpen felküzdöm magam, hiszen még csak 10 óra van, szinte reggel. Íme a teljesítendő “feladat” (kép innen):

Ebben a meggyőződésemben első 3 percben kissé meginogtam, mikor rögtön egy D szintű résszel nyitottunk. Utólag nem volt nehéz, de abban a tudatban, hogy ez lesz még 5 óráig…mondjuk elgondolkodtató. Ami innen következett, az viszont a látvány magas foka, fent voltam a csipkézett hegygerincen és eszem ágában sem volt visszamenni ilyen látványból. Csak fel-le, fel-le…ha visszanéztem hol voltam 10 perce, vagy negyed órája, szinte hihetetlennek tűnt. A magasabb pontokról még távolabb el lehetett látni az úton.

Az egyes részeknek helyenként kitáblázott neve is van: rögtön a Flower Tower-rel kezdünk…majd azt nem sokkal követi a Jungfrauensprung (a szűzlányoknak finoman kifejezték, hogy itt ugrás van hogy át vagy le, az örök rejtély), mondjuk ezen a ponton az átlag termetűek egy laza majdnem angol spárgával bírnak átkelni az egyik szikláról a másikra. Utána „ördögi” rész következik…igen érdemes elgondolkozni, vajon, miért erre asszociáltak a névadáskor. Először felkapaszkodunk a Teufelturm-ra, majd következik a Teufelschlucht, ami gyakolatilag egy rövid kötéltáncot takar.

Innen már nem sok választ el a Flying Fox-tól. Egy kötél és – csiga hiányában – két kéz és két láb szükségeltetik hozzá. A repülés azért erős túlzás, de valóban egy szál drótkötélen lógunk majd. Aki ezzel nem szeretne megküzdeni az át is mászhat a túloldalra, de az sokkal kevésbé izgalmas ugye és aki már ide eljött, annak kb. ez meg se üti az ingerküszöböt. Valahol itt a Teufelhörndl-nél (ördögszarvacskák?) ér véget az ördögös vonal…vagy csak kifogytak az utótagokból. A klasszikus „csipkézett” gerinc is gyakorlatilag ez után véget ér. A drótkötéltől is el kell szakadjunk egy darabon. Itt – a drótozott út kb. kétharmadánál – van lehetőségünk „kiszállni”, már ha bátorságunk is, ugyanis a meredek törmelékes köves út nem tűnt bizalomgerjesztőnek. A kiszálló a Birgkar-ba csatlakozik be.

A végén van két nagyobb nehezebb rész, ettől kicsit tartottam, inkább erőnlétileg, mintsem technikailag. Két nagy púp (Kummenstein, Franz-Eduard-Matras Kopf), ami előtt állva azért volt olyan kósza gondolatom, hogy én!oda!fel?!., ezek után legjobban magam lepődtem meg milyen gyorsan és igazából bármilyen nehézség nélkül feljutottam. Viszont a szél szép fokozatosan megélénkült, a hófoltok is egyre gyakoribbá váltak, előkerült a pulcsi, a dzseki, a csősál a sisak alá. A via ferrata útvonal 2875 m-en a Hocher Kopf-ban fejeződik be. Egy kis fémdobozban található a füzet, amiben meghagyhatjuk a nagyvilágnak, hogy ott jártunk.

Igazából itt még nem volt vége. Fél 4 volt, a kiszállási ponttól kb. 40-45 perc alatt elérhető a Matrashaus…de mit fogok én ott csinálni másnap reggelig? Bár a Birgkar nem igazán tűnt bizalomgerjesztőnek, és a lábaimban kb. már izomláz volt, mégiscsak nekiindultunk lefelé. Ez volt a legnehezebb szakasz…meredek, omladékos, törmelékes, csúszós…semmi biztosítás…ha megindul az ember lefelé ki tudja mi állítja meg. Ez volt az a rész, ami mentálisan vett igénybe. Fáradt voltam testileg, akkor már 8-10 órája gyalogoltam, de folyamatosan kellett koncentrálni, mert elég egy pillanatni figyelemkiesés, egyensúlyvesztés. Azt éreztem haladunk, megint egy nagyobbat ereszkedtünk, de csak nem akart vége lenni és ez így ment hosszú órákon át. Már lentebb voltunk, a csipkézett gerinc mellettünk magasodott, de még mindig volt egy jelentős szakasz. Valahol az alján az út elágazik: vagy megyünk lefelé míg ki nem érünk az országútra, vagy a hegygerint aljától felmászva a beszállóig a reggel már megtett útvonalon ereszkedünk le. Először is a felfelé nem tűnt bizalomgerjesztőnek (ugyanaz az omladékos meredek fal, amin lejöttünk, csak felfelé mindenféle kötélbiztosítáés nélkül…bártak hajrá!), másrészről 12 óra után én felfelé már nem és pont. Így lefelé csordogáltunk, közben ránk is esteledett. Az indulástól számított majdnem 15 óra alatt értük el a főutat  végül, ezalatt összesen majdnem 3500 méternyi szintkülönbséget küzdöttünk le. Hozzá kell tenni ehhez kellett a kellemes szeptember közepi napsütétes, tiszta idő, amihez volt szerencsénk. Ködben, esőben azért a nehézség nagyságrendekkel megnő, az élmény pedig igencsak lecsökkenhet.

Sosem gyalogoltam még ennyit, ilyen terepen egyhuzamban. Életre szóló élményért mentem, életre szóló élményt kaptam.