Országos Kéktúra 24. szakasz – Aggteleki karszt

Legutóbbi túránk zárásaként a Rákóczi-barlang már meghozta a kedvet az Aggteleki-karsztvidékhez, ami elsősorban a barlangjairól ismert, de meg kell állapítani, a felszín felett is vannak szép tájak, a jól ismert Aggtelek és Jósvafő mellett kedvelt településemmé avanzsált Gömörszőlős, Derenk a romközség története a látvánnyal karöltve különleges és egyben megrendítő, sőt még egy igen jó állapotú várrom is van ezen a környéken, így igen széleskörű itt a paletta. 

A Kéktúra határozott hozomány amellett, hogy megismeri az ember saját hazáját, abban a pár napban, amíg a túrát járja (vagy előtte), elkezd kicsit behatóbban foglalkozni egy adott tájegységgel. Sokszor a térkép és az útikalauz is számos információt ad, vagy a túra során az útjelző táblák. De hát a Kéktúra sem vezethető végig minden látványosságon ugye, mert akkor duplahosszú is lehetnek. Ennek az az eredménye, hogy szinte minden tájegységnél van/marad olyan pont, ami felkerül a képzeletbeli “ide el kell jönni majd még egyszer ” típusú bakancslistára. Az Aggteleki-karszt esetében például több, látogtaható barlang jutott erre a sorsra, ami igencsak felkeltette az érdeklődésem (Meteor-barlang, Kossuth-barlang), a mostani Kéktúrába viszont már nem fért bele. 

Már az igazolófüzet is két részre osztja a Bódvaszilas és Putnok közötti szakaszt, ami összesen 63 km-t tesz ki. A szintemelkedés a Csereháttal nagyságrendileg megegyezik -1575/+1559 m ebből az irányból. A féltáv Aggtelek, mi is itt aludtunk meg a Cseppkő Hotelben, ami finoman szólva is szocreál, ellenben ágy volt meg reggeli, utóbbi tényleg jó és kb. ez a lényeg. 

Bódvaszilasról indulva rögtön egy kellemes emelkedés vár ránk és még hosszú ideig vissza lehet tekinteni a községre, amely a Kék Túra települési-toplistájának elején található nálam. Rögtön Bódvaszilas után változik a Kék útvonala, távolsgban nem mérvadó módon, egyszerűen csak egy másik turistaút vezet fel a Meteor-barlangig.

Az első kitérőt a Lakatos-forrás után érdemes tenni Szádvár romjai felé, a piros L vezet oda, kb. 2 km-es kitérőt jelent és tényleg van mit látni: a várból is maradtak meg falrészletek, illetve a kilátás is igen pazar a környékre. 

(Szádvár romjai)

Visszatérve a Kékre jön a kettes számú “látványosság” a nap során, nem más, mint Derenk. Derenk egy romközség, olvasható a kalauzban, amit kb. úgy képzeltem el, hogy látunk romos házakat. Hát nem igazán. A történet úgy néz ki, hogy sétálunk az erdőben, majd egy tisztáson egyszercsak kb. a 3. rombusz alakú “itt állt …. háza, eltelepítve ….-ba” táblánál jövünk rá, hogy ja, ez a romközség, mert más konkrétan semmi nem utal erre. Úgy, hogy a korábbi falut igazából csak a házak alapzatát képező fűvel benőtt földhalmok és a táblák jelölték, még sokkolóbb a látvány. A hely sztorija a következő: a török hódoltság és a pestisjárvány mitt elnéptelenedett Derenkre az 1700-as évek legelején lengyeleket telepítettek, akik létrehozták a maguk kis közösségét. Mivel a falu a dombvidék közepén volt, így a környékbeliekkel kicsit ritkásabban érintkeztek, emellett saját nyelvük, kultúrájuk volt, így a közösség kicsit belterjessé vált (néha azért egy-két környékbeli asszonyka hozott vérfrissítést, de azért feltűnően sok volt az azonos családnév már elsőre is). A vesztét azt okozta, hogy Horty Miklós kormányzó kedvelt vadászkastélya a közeli Szelcepusztán állt, és a kormányzó többek között Derenk helyén is egy egybefüggő vadászterületet, nochdazu medverezervátumot kívánt létrehozni. Eleinte még csak korlátozták a helyieket, pl. tilos volt vadászniuk a kormányzó erdeiben (azaz a falu határán túl), ami már eleve egy jelentős megélhetési forrástól fosztotta meg a lakókat. Majd eleinte békés, később kevésé kíméletes eszközökkel próbálták a lakosságot rávenni a távozásra … házastól. Így végül az összes lakót kitelepítették, aki önként nem ment, azt erőszakkal. A régi iskolaépületben van egy nyitott, ingyenes kiállítás, ami a helyiek életét mutatja be, érdemes felsétálni. 

(Derenk “főutcája”, csak táblák jelzik, hogy itt valaha volt élet)

Innen egy nagyon szép dombos részen ereszkedünk le Jósvafőre. A híres, de általunk nem látott huncul (nem huncut) ménesnél van egy könnyen eltévszthető elágazás, ugyanis a tábla (ahogy sajnos elég sok helyen) itt is kicsit félrevezetően lett kirakva. A ménes épületének kéményére fel van festve, hogy balra le kell térni, azaz el kell hagyni egy vékony csapáson az egyébként egyértelműnek tűnő földutat, mert nem az a helyes irány. Jósvafőre végül a Tohonya patak vezet be minket. A temploma és a külön álló tornya igen tetszetős, bélyegezni a falut elhagyva kell a Baradla-barlang kijáratánál, ahová a kékről egy kellően meredek ösvényen lehet leereszkedni. Ez a nap vége felé nem esik túl jól…csak úgy mondom és akkor még bőven nem vagyunk Aggteleken. 

Ha leküzdöttük a két település közötti távolságot, akkor az Aggtelek fölötti kilátópontról, felülről sétálhatunk be a településre,  hogy látványos legyen az érkezés,majd a barlang bejáratánál jóleső fáradtsággal nyugtázhatjuk a napot. 

A másnapi etap már szintben jóval egyszerűbb és kevéssé látványos. Szintén rögtön egy újítással indul, az új Kék Aggtelek után egy darabon a szlovák-magyar határon (a régebbi térképeken zöld jelzés) halad. Távolságban szintén nem nagy eltérés az új útvonal. Ez volt az a nap, amikor az ég csatornái megnyíltak és szinte végig masszív esőben tettük meg a csaknem 13 km-t Zádorfalváig és rendkívül hálásak voltunk, hogy a helyi vendéglátóipari egységben van a bélyegző, ahol kicsit meg tudtunk szárítkozni.

Zádorfalva után ismét egy kedvencé avanzsált (érik a legszebb települések a Kék mentén bejegyzés) községbe Gömörszőlősre érünk. A falucska központjában van a Néprajzi Gyűjtemény, nem tudom, hogy az előszezon (ápr. vége) vagy az eső miatt, de konkrétan tárva-nyitva volt az épület és benne a kiállítótér, sehol egy lélek, így az idő közben alább hagyott esőről besétálva szétnézhettünk ott is. Az egész falu nagyon rendezett, szép fehérre meszelt házak, oszlopos tornácok, gondozott kertek, nagyon kellemes látvány. Innen csak egy ugrás Kelemér, ahol Tompa Mihály volt lelkész, egyik leggyakrabban használt írói álneve – Rém Elek – a község neve visszafelé.

Kelemér és Putnok között a kis és nagy Mohos tó mellett haladunk el. Botanikai szempontból állítólag szuperritkaság ez a lápos vidék, sokezer éves és így őrzi a növényvilág fejlődésének történetét. Őszintén szólva kívülről ebből nem sok minden látszik, valószínű ez annak a tipikus példája, mikor az érdektelen külső a hozzáértőknek igen értékes belsőt takar.   Végül a nevével ellentétben nem túl Szörnyű-tó partján jó hoszú sétával jutunk be Putnok központjába és zárjuk a szakaszt.